1.

Namma nem érzékeli az időt, ez mostanában előfordul néha vele, kilencvenhét évig nem ismerte ezt a furcsa érzést, jobb nem gondolni rá, mi jöhet még; világos van, a tévé bekapcsolva, hiába nézi, a reklámokból nem derül ki, délelőtt van-e vagy délután, nem érezte, hogy álmos volna, elaludhatott mégis, ki tudja, mióta szunyókál itt a fotelban, a székre emelt, előrenyújtott lábakkal, térdízületeinek fájdalmas feszüléséből gondolja, hogy sok idő múlhatott el ebédutántól (vagy reggeli óta?), elzsibbadt egészen, be kellene járatnia a lábait, hogy a vérkeringés meginduljon bennük.

Kászálódik lefele, s megáll egyszerre. Ez már aligha álomkép, mintha ellebbent volna a háta mögötti ablakon túl egy árnyék, lopakodó árnyalak, az előszobában, a szoba felé, de ebben nem biztos, mert a szemközti képernyő tükröződésében látta a mozgást, a tükörkép megtéveszti az irány megítélésében, a mozgás is túl gyors volt ahhoz, hogy tisztán érzékelhesse, talán nem is valóságos kép volt az, a bevetődő árnyék elmozdulását toldhatta meg a fantáziája, hogy kerülhetne bárki is az előszobába, egyedül van itthon, hangot sem hallott, ennek utána kell néznie.

Hosszú percek telnek el, míg a szobába beér tipegve, nyitva az ajtaja, és nyitva az udvarra nyíló ajtó is, ő hagyta úgy, hadd jöjjön be a friss levegő. Aztán megdermed. Erre számított, mégis váratlan az előtte álló alak. Egy idegen. Az ő szobájában.

– Mit keres itt?

Ráförmed, reflexszerűen, fenyegető hangsúllyal.

Az ismeretlen az olajkályha fölé hajol, szakértő arccal vizsgálja.

– A kályha miatt jöttem. Műszaki ellenőrzés.

Nem hangzik meggyőzően.

– Na, kifelé!

Namma erélyesen az ajtó felé mutat.

Az ismeretlen eloldalog megsemmisülten. Köszönni is elfelejt.

Namma meg néz utána, kinyújtott jobbkeze mintegy függetlenedve a százötven centis, negyvenvalahány kilós testtől, még sokáig a levegőben marad, Namma nézi hitetlenkedve, legszívesebben körbejárná, hogy megbizonyosodjék a valódiságáról, hogy nemcsak a képzelete űzött-e vele csúf tréfát, ebben a korban már minden előfordulhat, aztán fejcsóválva visszatipeg a konyhába. Az ajtót nyitva hagyja maga mögött, hadd járja át a lakást a kinti jó levegő.



2.

Irén órák óta nem találja Nammát, újra és újra telefonál, azért választotta ezt az éjjel-nappali kedvezményes előfizetést, hogy bármikor elérhesse, anélkül, hogy számolnia kellene a percdíjakat, hogy mellette lehessen folyamatosan, figyelmeztethesse naponta többször is a gyógyszerekre, érezhesse a közelségét, mellette lehessen ugrásra készen. Nagyon jó, hogy van ez a telefon, bármikor megszólíthatja, és megnyugodhat, hogy él és jól van, és együtt lehetnek, mintha egy szobában beszélgetnének az asztal mellett, és ez így is történik többnyire, csak néha fordul elő, ami most is van, hogy hiába a telefon, csak ezeket a csengetések közé szorult süket csendeket hallgathatja órákig.

– Ibit kellene hívni, amíg teljesen be nem sötétedik – mondom.

– Nem lehet a kertben, megígérte – mondja Irén, de már tárcsázza Ibit, gyerekkori lánypajtásai közül az egyedülit, aki azóta is az utcában lakik, és naponta átnéz Irén anyukájához, nemcsak most, öregkorában, hanem amióta a világ világ, amikor még Irén is otthon lakott, aztán felnőtten később, ruhát próbálni, beszélgetni, kerti virágokat csereberélni, mindig volt valamiért, nem volna szokatlan a kérés, hogy segítsen földeríteni, mi a baj, Irén mégis restelkedik, hogy egyre gyakrabban kell ugyanazt kérnie; a negyedik házban laknak, de mégis zavaró lehet ez a gyakoriság, már-már zaklatás, csak akkor nyugszik meg, amikor Ibolya nemcsak mostanra, hanem a jövőben is bármikorra kiterjeszti segítőkészségét. Nagyon jól tudja, mondja, milyen bénító a tehetetlenség érzése, miközben a gondolatok kergetőznek a legkevésbé sem képtelen lehetőségek között.

– Nincs semmi baj – halljuk néhány perc múlva Ibolya hangját, otthonról, Namma mellől –, a mama félretette a kagylót, ott ült a készülék mellett, várta a megbeszélt hívást, de nem ment ki a csengetés.

Irén hangjába az aggodalom mellé a türelmetlenség is belopakodik.

– Anyám, hát el tudod képzelni, hogy nem hívlak? Hogy tudnálak elérni, ha folyton félreteszed a kagylót? Nem emlékszel, hogy legutóbb is ez történt? Erre gondolj ezután, ne kelljen folyton Ibit ugrasztanom, van neki elég dolga, mégis muszáj megkérnem, mert nem tudhatom, hol fekszel elesve, és nem tudsz magadon segíteni.

A feddésbe átcsapó aggodalmaskodásra nagy hallgatás a válasz, bánja is Irén a hirtelen szavakat, segíteni úgysem segít velük semmit, hamarosan újra hívnia kell Ibolyát, aztán végigizgulhatja a keresés hosszú perceit, és meghallgathatja az aktuális magyarázatot: a mama a kertben volt, söpörte a járdát, diót szedett, avart égetett, öntözte a virágokat, a falat meszelte, ilyen is volt, kilencvenhét évesen, vagy csak egyszerűen mellérakta a kagylót. Mert mellérakja, gyakran mellérakja, pedig vigyáz, de nem könnyű a kagylót abba a kis vájatba visszahelyezni, alig látszik a pereme, hogy pontosan sikerüljön, ahhoz fiatalabb szem kellene, és a kéznek sem szabadna reszketnie, erre azonban közel a százhoz egyre kevesebb az esély, tudja ezt jól, és beletörődött rég, csak a lánya miatt sajnálja, hogy miatta ilyen gyakran kell átélnie azt, amit egyszer is elég volna, a legvégén, amiről ő már tudni nem fog, és pironkodnia sem kell többet a vigyázatlanságáért.



3.

Jönnek kifelé a kórházkapun, összekarolva, a parkban várom őket, Namma lép ki előbb, megáll, és botjával a bejárat melletti pad felé int:

– Nem jól van ez itt, elfoglalja az egyetlen ülőhelyet.

A padon gyűrött fejpárna, huzat nélkül, lecsupaszítva, a padnak támasztva ágyméretű, vastag szivacsmatrac szellőzik.

– Meghalt valaki? – kérdezi Irén.

Namma tovább dohog, bólint.

– Délelőtt. A másik kijáraton is kivihették volna az ágyneműjét. Miért pont a padot kell elfoglalni?

Irén tovább érdeklődik.

– Öreg volt?

– Nem annyira. Nyolcvan körül.

– Hová kerül, aki meghal?

Ha Bandi fia itt volna, megrántaná a ruháját, hagyja ezt a halál dolgot.

– A fák mögött az a kis barna ház, látszik a teteje, oda. Ott lehet a hűtő.

Namma tájékozott, cseppet sem zavarja a téma, kilencvennyolc évesen számol minden eshetőséggel. Felkészült rá. Amióta bent van, tucatnyi halottszállítást látott. Csak a fémtepsi zörgése idegesíti, más baja nincs vele. Nem nyugtalanítja, inkább a kedve szerint van, hogy tudja, mi történik majd azután. Olyan egy kicsit, mintha a saját halálát szemlélné kívülállóként. Mintegy gyakorol. Hogy tudja, mi következik, ha eljön az idő, ne érje készületlenül.

Addig is sétál nagyokat a parkban, ha csak teheti, ott fogadja a látogatóit, meg egyedül is néha, elnézi a madarakat a fák csúcsán, azt is látja kilencvennyolc évesen, hogy galamb, vadgalamb, mutatja most is, jó ismerőse, ott szokott ülni a szomorúfűz legtetején, elvan ott órákig, és ha elrepül, mert megéhezik, visszatér megint szemlélődni. Van egy rigója is, most nem látni, de innen szokott előfutni a pázsitra simuló fenyőágak alól, mutatja, és ha szól hozzá, pí-pí-pí, azt szokta mondani, még közelebb jön, és kíváncsian nézi. Talán azt szeretné, ha szórna neki valamit, de mindig elfelejt hozni magával. Igaz, nincs rászorulva, kövér kukacokat fog magának, a mohával borított útszegély alól csippenti ki, azzal elröpül, talán fiókái vannak, azoknak viszi.

Szereti nézegetni a fákat, a téglakerítésre futtatott sűrű repkényt, úgy van nyírva, hogy alul egy méternyi vakolatlan téglafal kilátszik, arra terül rá a levelek tömött bozontja a kikunkorodó friss hajtásvégekkel, a gyepen ágaskodó oszlopos tujákat, hallgatag óriásoknak látszanak, bölcsek és nyugodtak, mozdulatlan, szórt csoportban ácsorognak, végtelen türelemmel, jó nézni őket.

Innen szokott nézelődni legtöbbször, a bejárat melletti padon üldögélve, amikor elfárad a sétában, botját a karfának támasztja, vagy maga mellé fekteti a padra, hogy kéznél legyen. Nem kell rátámaszkodnia, néha meg is feledkezik róla, de jó, ha itt van a közelében. Biztonságot ad. Van járókerete is, nem használja, Irén szerint öreg napjaira tartogatja, ezen nevet, de nem veszi elő, egyelőre a bot is megteszi, mondja.

Széket hozok a folyosóról, Irénnel a feljáró párkányára ülünk. Együtt nézegetjük a fenyőket, a park díszfáit, és az otthoni kertben szedett epret eszegetjük; a kert néhány százméternyire van tőlünk, akár az otthoni udvarban is üldögélhetnénk, csak akkor az öreg körtefára láthatnánk, van az is ilyen szép, meg hátrább a nyírfa fehér ágkoronájára, és mögötte fölsejlene a kert, és dombjáról, amiből most csak kóstolót kaphatunk, lecsurogna közénk az eper cukros illata.

Nem beszélünk róla, de tudjuk egymásról, hogy mindhárman az otthoni kertet járjuk gondolatban.